hitel bar listásoknak,bar listás hitel,hitelek bar listásoknak,bar listás hitel felvétel,bar lista hitel igénylés,bar listás hitel folyósítás,bar listás hitel ajánlat......

Mi is az a BAR lista?

Bankközi Adós- és Hitelinformációs Rendszer röviditve BAR a BISZ rt által üzemeltetett adós adatbázis régi neve.Jelenleg Központi Hitelinformációs Rendszer  (KHR) néven fut, de a nagyközönségnek mindig is a BAR lista fog beugrani, ha az adós rendszerről lesz valahol szó.
A rendszer minden Magyarországon hitelezéssel és/vagy készpénz-helyettesítő termékek forgalmazásával foglalkozó pénzügyi intézmény tagja, így biztosítva, hogy az adatbázis minden lekérési eseménynél valós értékeket adjon.

A rendszer 2 részből áll az egyik a vállalkozók, másik pedig a lakossági rész adatbázisa. Utóbbival fog foglalkozni az oldal,így maradjunk ennél a résznél, bár igazából nincs nagy különbség a két rendszer között. A lakossági rész tartalmazza minden természetes személy adatát, aki a pénzügyi intézményekkel kötött hitel- vagy hiteljellegű szerződését vagy készpénz-helyettesítő fizetési eszköz felhasználására irányuló szerződését a Hpt.-ben meghatározott módon megszegte. Az ügyfelek azonosítása természetes azonosítóik alapján történik: családi név, utónév, születési dátum, születési hely, anyja neve. Mivel házasságkötéskor az ügyfél neve megváltozhat, mindenképpen a születéskori családi és utónevet kell használni. A rendszerben kiegészítő adatként szerepel az ügyfél házasságkötés utáni neve, állampolgársága, személyi igazolványának, valamint az útlevelének a száma.A lakossági hitelmulasztás nyilvántartása (Mulasztásnyilvántartó alrendszer, negatív listás adatbázis)

A rendszer azokat a természetes személyeket (hiteladósokat) és mulasztásaikat tartja nyilván, akik a pénzügyi intézményekkel kötött hitel- vagy hiteljellegű szerződésben vállalt kötelezettségeiknek 90 napot meghaladóan, összegszerűségében pedig a minimálbért meghaladóan nem tettek eleget.
Hogyan tudhatom meg leggyorsabban, hogy szerepelek-e a BAR listán? 

Fel kell keresni egy megfelelő műszaki eszközöket forgalmazó nagyobb üzelthálózatot, és vásárolni kell náluk valamit hitelre. Ha megadják értelemszerűen nem vagyunk BAR listások. Életünkből elvettünk kb 1 órát és a banki ügyintézés 2 hetes periódusa helyett kiderült, hogy listások vagyunk-e vagy nem! Természetesen ha nem adják meg, akkor a listán vagyunk, ilyenkor ki kell deríteni számlavezető bankunknál, hogy melyik pénzintézet rakott fel minket és Aktív vagy Passzív listások vagyunk-e.

Milyen módozatban lehetséges a hitel BAR listásoknak konstrukciónk? 

 

Első körben Önnek rendelkeznie kell egy megfelelő tehermentes vagy maximum 60%-ban ( csak Budapesten vidéken a maximum 45-50% ) terhelt Önnálóan forgalomképes ingatlannal. Ezen túl a hitel igényelhető jövedelem igazolásos, vagy anélküli konstrukcióban, de az első módozatnál a hitel havi törlesztő részlete kedvezőbb lehet. Ezen kívül a betöltött 18 éves kor a BAR hitel kihelyezésének alapfeltétele.

Mi a különbség a passzív és az aktív BAR lista között?

Az aktív BAR lista új nevén KHR lista azt a tényt rögzíti, hogy Ön egy hitelintézetnek tartozik egy meghatározott összeggel. Ez a tartozás nem évül el, és addig míg nem rendezi, addig Ön aktív BAR listás marad

A passzív BAR lista egy olyan megfizetett tartozás, amivel Ön valamelyik pénzintézetnek tartozott, de ezt a tartozást megfizette. A rendszer a kifizetés után még 5 éven keresztül a listán tartja mint tartozást rendező ügyfelet.

Mindkét esetben aktív BAR lista, passzív BAR lista a hagyományos kereskedelmi alapú hitelekhez képest eltérő hitelügyintézést kíván meg. Így ha Ön magára ismert kéren keressen meg minket.

Hitelkiváltásra is jó a BAR lista hitel? 

Ha a klasszikus értelemben vesszük, akkor a magasabb havi költségek miatt nem ez a követendő hitel forma, de ha bajban vagyunk, és nincs más mód hiteleink rendezésének, akkor az ingatlan piaci értékének 50%-ig, egyes esetekben ( Budapest, Megyei jogú városok ) elérhető a maximális 70-80%-os finanszírozási hányad.

 Ez a konstrukció, ha ingatlanunk nem túlterhelt, akkor megadja a lehetőséget hogy minden hitelünket, azt is amivel BAR listára kerültünk, ki tudjuk fizetni. Ha ez megtörtént, már egy megfelelő kereskedelmi banknál, Önt mint passzív BAR listás megfinanszírozható.
Néhány gyakori kérdés:
Ki vehet fel lakáshitelt? Milyen feltételei vannak?
Tényleg igy jár el a bank a lakáshitellel kapcsolatban?
Lehet most kapni jövedelemigazolás nélküli lakáshitelt?
Valaki segítene lakáshitelekkel kapcsolatban debrecenben?
A meglévő lakáshitelt át lehet-e vinni egy másik ingatlanra?

SAUL BELLOW
HENDERSON, AZ ESŐKIRÁLY

Ismertető a hátoldalról:
Saul Bellow 1915-ben született, s így már férfifejjel éri meg a második világháborút, a hirtelen technikai fejlődés okozta agyonszervezést, az amerikai életforma kritikusra fordulását és az egyes ember lelki válságát. Ezt tükrözik regényei, melyekben a jelenségek helyes méreteit és arányait igyekszik helyreállítani, és visszavezetni hősét a humánum alapvető értékeihez.
- Imádom az életet, s ha arcát nem érem fel, hogy megcsókoljam, hát akkor lejjebb csókolom meg, ahol érem - mondja Henderson, az öles termetű, mázsás milliomos, a mai Gulliver, modern kalandregényünk hőse.
Az ötvenen túl még egyre űzi, hajtja barátunkat lelke mélyéről a belső hang, hogy a konformizmus, a babaarcú nők hamis világából menekülve megkeresse igazi énjét. Afrikában, vad törzsek között, mulatságos és gyászos kalandok során megtanulja az igazi oroszlán-emberséget (eddigi disznó-embersége helyett), és lélekben megerősödve repül vissza hazájába, feleségéhez.
Leleményes, sok humorral és szatírával átszőtt történet ez, s a szerző mindenkinek tetszésére bízza, hogy egyszerűen csak elszórakozik a hőse viselt dolgain, avagy a mögöttük rejlő filozófiát is felfedezi.
Saul Bellow-t 1976-ban Nobel-díjjal tüntették ki.

A történet innen kezdődik:
http://bankihitel.blogter.hu/348751/provident_kolcson_azonnalprovident_hitel_azonnal

SAUL BELLOW

HENDERSON, AZ ESŐKIRÁLY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1977

FORDÍTOTTA BÁNYAY GEYZA

SAUL BELLOW: HENDERSON THE RAIN KING

WEIDENFELD & NICOLSON, 1959, LONDON

HUNGARIAN TRANSLATION ( BÁNYAY GEYZA, 1970

HARMADIK KIADÁS


22

Romilaju ellenkezni kezdett, de én magamhoz szorítottam a kis jószágot, úgy hallgattam cérnahangú horkolását, miközben karmával a mellembe kapaszkodott.
- A király biztosan örülne neki, hogy magammal viszem mondtam. - így valahogy tovább él benne. Nem érted?
Kristályos volt a holdsütötte szemhatár. Ez rám is hatott: kitisztult a fejem tőle. A hegyek tetejéről áradt ránk a fény. Közel ötven kilométeres térség tárult elénk: menekülésünk útja. Valami olyat magyarázott Romilaju, hogy az állatka pont annak a bestiának a kölyke. amelyik megfosztott Dáfutól.
- Ugyan, ide hallgass már - mondtam neki -, én nem öltem meg azt a pasit! Hát ha annak megkíméltem az életét . . .! Nézd, Romilaju, mit álldogálunk itt, és locsogunk összevissza! Nem vagyok képes, és nem is fogom itthagyni ezt a kis állatot! Figyeld, belefér a sisakomba! Az most éjjel úgyse kell.
Igazság szerint az éjszakai szellő még csillapította is a lázam.
Romilaju beadta a derekát, és azzal már kezdtük is a menekülést, holdas árnyakat ugráltunk keresztül a vízmosás szélében. Átkerültünk a hopo túlsó felére, minél messzebb a várostól, aztán neki a hegyeknek, mentünk egyenest Baventai felé. Én hátul kocogtam az oroszlánkölyökkel, s úgy szedtük egész éjjel a lábunkat, hogy reggelre harminc kilométer volt a hátunk mögött.
Romilaju nélkül két napot se bírtam volna ki abból a tízből, ami alatt elértük Baventait. Ő tudta, hol találunk vizet, melyik gyökeret, melyik rovart ehetjük meg. Mikor a jamgyökér negyednapra elfogyott, mindenféle pondró és giliszta lett az ételünk.
- Téged fölvehetnének a légierőkhöz az életben maradás professzorának - mondtam neki. - Te volnál ott a császár! - Aztán megjegyeztem: - Végül mégiscsak úgy élek, sáskán, mint Keresztelő Szent János. "A pusztában kiáltónak szava."
De közben ott volt az oroszlán, s még azt is táplálnunk, gondoznunk kellett. Nem tudom, el tudtam-e valaha képzelni annyi nehézséget. Pondrók, földigiliszták tömegét kellett késsel a tenyeremre kaparnom, pépet csinálnom belőlük, és úgy, a markomból etettem a kicsit. Napközben, mikor kellett a sisak, a hónom alatt vittem a kölyköt, néha pórázon vezettem. De a sisakomban aludt, a tárcám meg az útlevelem mellett, összerágcsálta a bőrt, sőt a végén javarészt meg is ette. Attól fogva a gatyám korcában hordtam az irataimat meg a négy ezerdollárost.
Komor pofámat tarkabarka szakáll nőtte be, és az út java részén éppen őrjöngtem, dühöngtem valamin. Mialatt Romilaju ennivalót gyűjtött, én csak üldögéltem, és játszottam az oroszlánkölyökkel, melyet Dáfunak neveztem el. Hülye voltam hozzá, hogy segíteni tudjak. Egyébként sok fontos dologban helyén volt az eszem, sőt egész jól vágott. Míg kuksolva ettem a hernyók gubóját, a különféle lárvákat és hangyákat, alattam az árnyékomban hűsölő oroszlánnal, bölcs mondásokat recitáltam, és énekeltem. Igen, egy egész csomó ének jutott eszembe az óvodából meg az iskolából, ilyenek, mint: a Fais do-do, a Pierrot, a Malbrouk s'en va-t'-en guerre, a Barbara lányka meg a Spanyol gitár. Közben játszottam a kicsivel, az csodásan meg tudott nyugtatni. Ott hempergett a lábam közt, és kaparászta a sarkam. Bár a giliszta- és pondródiétától ő se volt túlságosan virgonc. Én féltem is tőle, Romilaju pedig remélte, hogy elpusztul az úton a kis állat. De szerencsénk volt. Az elhozott dárdával Romilaju leszedett néhány madarat. Csakugyan rémlik, hogy pompás vadászzsákmányként elejtettünk egy túl közel szállt madarat, és nagy lakomát csaptunk belőle.
A tizedik nap (ezt Romilaju mondta el később, mert én már nem tudtam számolni) megérkeztünk a szirtjein tikkadtan kuporgó Baventaiba, de olyan tikkadt korántsem volt a városka, mint mi. Minden fal fehérlett, mint a tojás, a barna bőrű arabok pedig sok ruhájukban, leplükben nézték, hogy kerülünk elő arról a sivatagútról, hogy köszöntök mindenkit két ujjal, akár Churchill, a győzelem V-jelével, hogy ünneplem az életben maradást nyikorgó, nyöszörgő, tág, fekete torkú nevetéssel, hogy mutatom oda, tarkóbőrénél fogva, Dáfut, az oroszlánkölyköt, a bebónyált fejű, hallgatag embereknek, a csak szemükön keresztül élő asszonyoknak, meg a fekete pásztoroknak, akiknek a hajából csillogó olaj folyik.
- Ide a rezesbandával! Muzsikát! - mondogattam nekik.
Hamarosan összecsuklottam, de Romilajuval megígértettem, hogy gondoskodik a csöpp állatról.
- Ő jelenti nekem Dáfut. Vigyázz rá, kérlek, Romilaju, nehogy baj érje. Mert azt már nem bírnám ki. Nem tudlak fenyegetni, öregem. Nagyon gyönge lettem. Csak könyörögni tudok.
Romilaju biztatott, hogy ne legyen rá gondom. Aztán a végén csak kimondta:
- Ou-ké, urom.
- Látod, tudok már könyörögni is - mondtam. - Nem az vagyok többé, akinek tartottam magam.
Egy bennszülött házában feküdtem. Romilaju mellém guggolt, s elvette karomból az állatot.
- Egyet még, Romilaju . . . Van rá ígéret? Van rá az írásban ígéret a "kezdetben" és a "vége" között?
- Mi ígéret, urom?
- Valami világosságra. Van ígéret rá? Te, Romilaju, én valahogy a dolgok értelmére, arra a bizonyos értelemre gondolok. Az lehet, hogy késik, az utolsó leheletig. De van igazság. Hiszek benne, hogy van igazság, és hogy sok mindenre kaptunk ígéretet. Ha nem vagyok is az, aminek tartottam magam.
Romilaju vigasztalni akart, de én tovább beszéltem:
- Fölösleges, hogy vigasztalj. Mert az álom fölszakadt, s én magamhoz tértem. Nem az ifjak énekétől. Azt szeretném tudni, miért kell mindenkinek csatáznia ellene, mert semmi ellen nem kapálózunk úgy, mint a fölébredés, a magunkhoz térés, az eszmélés ellen. Inkább ilyen sebeket gyűjtünk helyette. Égő, termékeny sebeket. - Mellemhez húztam az oroszlánt, halálos ellenségünk kölykét. Gyengeségemben, kimerültségemben csak fintorogni tudtam Romilajura. - Ne hagyj cserben, öregem - ezt próbáltam kérni tőle.
Aztán odaadtam neki az állatot, aludtam egy kicsit és álmodtam is, vagy nem is aludtam tán, csak hevertem valami vadidegen házának priccsén, s nem is álmot láttam, csak hallucináltam. Egyet hajtogattam folyton magamban is, Romilajunak is, hogy vissza kell mennem Lilyhez meg a gyerekekhez, addig nem jövök rendbe, míg őket meg nem látom, különösen Lilyt. Komisz honvágy fogott el. Mert azt kérdeztem magamban: "Mekkora a világ?" Nagy. "És mekkorák vagyunk mi?" Kicsik. Akkor ugyanezzel az erővel otthon is lehetnék, ahol szeret a feleségem. És ha csak úgy tesz, mintha szeretne, még az is több a semminél. Mindegy, én akkor is tele vagyok iránta gyöngéd érzelemmel. Ezerféle helyzetben emlékeztem most rá: eszembe jutott némelyik mondása, például, hogy az ember ezért éljen és ne azért, ne a rossznak, hanem a jónak, ne a halálnak, hanem az életnek, meg a többi elmélete is mind. De mindegy, akármit mond, még ha prédikál, most azt is szerettem volna. Gyakran láttam jönni Romilajut, és a komisz önkívületben olyannak tűnt fekete képe, mint a törhetetlen üveg, amivel bármit csinálhatunk, amit csak üveg kibír.
- Az ember nem szabadulhat a ritmustól, Romilaju - emlékszem, ezt többször is elmondogattam neki. - Egyszerűen lerázhatatlan. A bal kéz együtt szorít a jobbal, a belégzést kilégzés váltja, a szisztoléra diasztolé felel, a két kéz egymással játszik vöröspecsenyét, a láb együtt bokázik. És az évszakok. Meg a csillagok, meg minden. Meg a múló idő, meg az egész nyavalyaság. Meg kell békülnünk vele, mert ha izgatni kezd, végünk. Legyűrhetetlen. Mert örökké tart, örökké, megállás nélkül. A fene egye meg, sosem esünk ki a ritmusból, Romilaju. Bár a halálom napja se izgatna, hagyna az is nyugton. De a kellemetlen mindig visszatér: az a legutálatosabb ritmus. Folyton fölbukkan az ember rosszabbik énje: ez a kínok kínja. De a rendszerességtől nincs szabadulás. A király viszont azt kívánta, hogy változzak meg. Hagyjam abba az örökös haláltusát. A koldulást. Vállaljak a fűvel atyafiságot. Tudod, Romilaju, a halottak számát még maga a halál se tudja. Sose tarthatna népszámlálást. De a holtak nyugodtan eltűnhetnek. Bennünket akkor is késztetnek rá, hogy gondoljunk rájuk. Ebben áll a halhatatlanságuk. Mibennünk. De nekem mindjárt beszakad a hátam. Jaj, összeroppanok. Igazán disznóság . . . hova lett egyszerre a grun-tu-molani?
Romilaju megmutatta nekem a kölyköt. Az átvészelt minden bajt, s fickándozott vidáman, mint hal a vízben.
Néhány Baventaiban töltött hét után, mikor kezdtem magamhoz térni, azt mondtam derék kísérőmnek:
- Te, öregem, okosabb lesz, ha addig indulok neki, míg a kicsi kölyök még. Nem rostokolhatok itt, míg felnőtt oroszlánná nem fejlődik. Nincs igazam? Még növendék állattal is épp elég bajos visszautazni az Államokba.
- Nem, nem. Ön nagyon beteg, urom.
- Hát valami kirobbanó formában nem vagyok, az igaz. De azért bírom már. Egy kis fertőzés az egész. Különben kutya bajom.
Romilaju okoskodott ugyan, de a végén csak átvitettem vele magam Baktaléba. Ott vásároltam nadrágot magamnak, és kaptam a misszionáriustól annyi ultraszeptilt, amivel megfékezhettem a vérhast. Az is beletelt néhány napba. Aztán már ott aludtam az oroszlánkölyökkel együtt a dzsip végében egy khakitakaró alatt, Romilaju pedig hajtott velünk Hararba, Abesszíniába. Hat napig tartott az út. Hararban adtam Romilajunak néhány száz dollárt ajándékba. A dzsipet pedig teleraktam mindenféle jóval.
- Meg akartam állni odafönt, Svájcban, hogy megnézzem a kislányomat, Alice-t - mondtam. - A kicsit. De úgyse vagyok valami jó színben, hát mit riogassam azt a gyereket? Majd megyek inkább máskor. Különben is, itt ez az oroszlánkölyök.
- Viszi ön haza?
- Ahová én megyek, oda jön ő is - feleltem. - És te meg én, Romilaju, mi ketten is találkozunk még az életben. Ma már nem olyan nagy a világ. Az ember mindig megtalálja egymást, már ha sikerül életben maradnia. Megvan nálad a címem, írj majd. Sose búsulj. Mire viszontlátjuk egymást, én már fehér köpenyt hordok. Büszke leszel rám. És ingyen foglak kezelni.
- Jaj, urom, nagyon gyöngecske utazás - mondta Romilaju. - Én fél hagy te elmegy.
Nekem is éppúgy fájt, mint neki.
- Ide hallgass, Romilaju, engem agyon se lehet csapni. Pedig a természet mindent megpróbált. El akarta húzni százszor is a nótám. Mégis itt vagyok.
De azért látta, persze, milyen gyönge lábon állok. Egy füstszalaggal is hátraköthették volna a sarkam.
Mikor végre aztán egyszer s mindenkorra elbúcsúztunk, észrevettem, hogy még mindig őrzi minden léptemet: messziről figyel, ahogy járom Harart az oroszlánkölyökkel. Lábam remegett, szakállam bíbor zsályaként vöröslött, az oroszlán társaságában nézelődtem az öreg Menelik király palotája előtt, közben pedig a bozontos Romilaju riadt, aggódó képpel, a sarkon túlról leselkedett rám, hogy nem csukódok-e össze. Saját érdekében nem vettem tudomást róla. Mikor repülőre szálltam, még mindig figyelt. A khartúmi gépen az oroszlán egy vesszőkosárba került. A dzsip ott álldogált a hevenyészett felszállóhely mellett, benne Romilaju imádkozott a kormánynál. Összetette a kezét, mint valami óriás homár, és tudtam: mindent elkövet az égnél, hogy nekem biztonságot és egészséget eszközöljön ki.
- Romilaju! - kiáltottam ki, és fölálltam. Néhány utas megijedt, hogy föl találom borítani azt a csöpp repülőt. - Az a fekete fiú mentette meg az életemet - magyaráztam nekik.
De már fönt is voltunk a levegőben, szálltunk a hőség árnyai fölött. Helyemre ültem, előhalásztam az oroszlánt, s az ölembe vettem.
Khartúmban nagy csetepatét folytattam a konzulátusiakkal a továbbutazás dolgában. Üvöltöztünk az oroszlán miatt. Azt mondták, más is kereskedik az Egyesült Államokban seregletbe való állatokkal, és ha nem követem az előírást, az oroszlán karanténba kerül. Közöltem, hogy hajlandó vagyok elmenni vele az állatorvoshoz, és beadatni néhány oltást neki, de azt is megjegyeztem:
- Nekem sürgős, hogy hazajussak. Betegeskedem, nem vacakolhatom el itt az időt.
A fiúk megnyugtattak, hogy látják ők is, mennyire kivagyok. Próbáltak kifaggatni az utazásomról, kérdezték, hol hagytam el mindenemet.
- Semmi közük hozzá - feleltem. - Az útlevelem jó, nem? És dohányom is van. A dédapám főnök volt a maguk nyavalyás bandájában, ha nem is pont ilyen hűtőházból kikerült, fagyos, előkelősködő, mindenbe beledumáló, hátulgombolós, félkótya civil, amilyenek maguk. Maguk itt mind egy húron pendülnek. Azt képzelik, hogy minden amerikai állampolgár hülye idióta. Ide hallgassanak, nekem semmi más nem kell maguktól, csak hogy engedjenek haza . . . Igen, láttam egyet-mást ott, beljebb. Láttam. Beleláttam egy kicsit a lényegbe, de azért ne várják tőlem, hogy potyára csiklandozni fogom azt a süket kíváncsiságukat. Nem mesélek én még a nagykövetnek se, engem hiába faggat!
Ezzel nem arattam sikert. Kóvályoghattam hát egyik hivatali szobából a másikba. Az oroszlán ott hevert a pasik íróasztalán, lerúgta a tappert, és ruhán keresztül megcsipkedte a jóemberkék oldalát. Le is ráztak a nyakukról, amilyen gyorsan csak lehetett, még az este repültem Kairóba. Onnét fölhívtam telefonon Lilyt.
- Én vagyok, kicsim! - ordítottam a kagylóba. - Szombaton otthon leszek!
Tudtam, hogy egyre sápad, és egyre hamvasabb lesz a képe, mint nagy izgalomban mindig, és hogy legalább ötször-hatszor rándul az ajka, mielőtt egyetlen szót ki tudna nyögni.
- Megyek haza, bébi! - kiabáltam. - Értelmesen beszélj, na, ne motyogj!
- Gene! - hallottam, aztán a fél világ minden hulláma, a levegő, a víz, a föld egész véredényrendszere, mind közbetrombitált.
- Szívecském, majd igyekszem, hogy ezután jobban éljek, hallod? Már tudom, hogy kell!
Csak két-három szót értettem az egészből, amit felelt. Tudtam, hogy a szerelemről beszél, hangja remegett az izgalomtól, sejtettem, hogy már erkölcsről prédikálhat, és nyilván hív haza.
- Na hallod, hogy neked nagy debella létedre milyen nyavalyás csöppnyi a hangod! - mondogattam neki buzgón. Ő egész jól hallott. - Szombaton! Idlewildbe! Hozd ki Donovant! - fejeztem be. Ez a Donovan öreg ügyvéd, még apám vagyonát kezelte. Nyolcvan felé járhat. Gondoltam, szükségem lesz jogi közreműködésre az oroszlán körül.
Ez történt szerdán. Csütörtökön Athénba röpültünk. Gondoltam, megnézem az Akropoliszt. Kocsit és vezetőt béreltem, de gyöngén éreztem magam, szédültem, nem fogott a fejem. Velünk jött az oroszlán is, pórázon, és a Baktatéban vett nadrágtól eltekintve, még pont ugyanúgy öltöztem, mint Afrikában, ugyanabban a sisakban és gumitalpú bakancsban pompáztam. A szakállam meglehetősen hosszúra nőtt, féloldalt megőszült, de akadt egy csomó szőke, vörös, fekete és bíborszínű csík is benne. A nagykövetségen ajánlották, hogy borotválkozzak meg, különben nemigen ismerni rám az útlevélből. De nem fogadtam szót nekik. Az Akropolisz tetejét véges-végig valami csontsárga és rózsaszínű fény koronázta. Tudtam, hogy gyönyörű lehet. De képtelen voltam kikecmeregni az autóból, a vezető nem is erőltette. Egyáltalán keveset beszélt, szinte alig mondott valamit, de a szemén látszott, mit gondol.
- Ennek mind van értelme - mondtam neki.
Pénteken értem Rómába. Ott vettem egy öltözet vöröses kordbársony ruhát, hozzá tollas bersaglieri-kalapot, inget és gatyát. A vásárlástól eltekintve el sem hagytam a szobám. Nem szándékoztam cirkuszt csinálni magamból, hogy végigsétáljak a Via Venetón, s pórázon vezessem az oroszlánkölyköt.
Szombaton továbbrepültünk Párizson, Londonon át, mert csak arra mehettem. Nem voltam egyikre se újból kíváncsi. De más helyre sem. Nekem az egész út legnagyobb örömét a víz fölött repülés jelentette. Nem tudtam betelni vele, szomjasán járta szemem a vizet, a végtelen, mély Atlanti-óceánt. Boldoggá tett a mélység. Az ablaknál ültem, a felhők közt. A víz ködös volt, a kései, utálatos, kápráztató, tengert-sápasztó napfénytől. A gép vitt bennünket át a víz nyugodt tömegén, a leólmozott s mégis táguló vízen, át a víz roppant derekán.
A többi utas olvasott. Én magam nézni se tudom az ilyen nemtörődömséget. Hogy ülhet valaki érdeklődés nélkül a repülőn? Persze, ők nem Közép-Afrikából kerültek el, mint én, ők nem szakadtak el úgy a civilizációtól. Párizsban vagy Londonban emelkedtek könyvestül a felhők fölé. De én, Henderson, a mord képű, kordbársony ruhás és bersaglieri-tollas Henderson - a sisak bekerült a vesszőkosárba, az oroszlánkölyökhöz, gondoltam, jót tesz neki egy megszokott tárgy az újszerű, izgalmas utazás közben -, én sehogy se tudtam betelni a vízzel s a felhők tótágast álló sierráival. Olyanok, mint az örök ég palotái. (Csak nem örökek, ennyi az egész; egyszer látja az ember őket, aztán soha többet, képek csak, nem időt álló valóságok; Dáfut se látni soha többet, és hamarosan engem se, de minden látnivaló összetevője együtt van azért: a víz, a nap, a levegő, a föld.)
A légikisasszony képes magazint kínált, hogy megnyugtasson, mert észrevette, milyen rosszak az idegeim. Tudta, hogy a poggyásztérben az enyém Dáfu, az oroszlánkölyök, mert húst és tejet rendeltem neki, és okozott némi kényelmetlenséget az örökös ide-oda járkálásom, meg az is, hogy folyton a repülő fara felé tekergek. Értelmes lány volt, hát megmagyaráztam neki, miért olyan fontos nekem az oroszlánkölyök: viszem haza a feleségemnek meg a gyerekeknek.
- Emlék egy nagyon kedves barátomtól - mondtam. Képes értelemben maga a barátom, magyaráztam volna meg legszívesebben neki. Rickfordból való volt a lány, Illinoisból. A világ úgy húszévente fiatal lányokban újul meg. Értik, hogy gondolom? Az arca tökéletes, maga a fiatalság, a haja göndör, szőke. Foga fehér, mindjárt kivillan, amint ránéz valakire. Csupa tejes kukorica és édes tej az egész nő. Áldás a csípőjén! Áldás a combján! Áldás minden finom kis ujjacskáján, melyekre egy csöppnyit rákonyul az egyenruha mandzsettája! Áldás azon a nyersarany hajon! Csodálatos kis jószág, a modora fiús, pajtáskodó, mint a középnyugati nőké általában.
- A feleségemet juttatja eszembe - mondtam neki. - Hónapok óta nem láttam.
- Ugyan? Hány hónapja?
Nem tudtam megmondani, mert fogalmam se volt a dátumról.
- Most szeptember van? - kérdeztem eltűnődve.
Elbámulva kérdezett vissza:
- Igazán nem tudja? A jövő héten november vége: Hálaadó.
- Olyan későre jár? Elpasszoltam a beiratkozást. Most várhatok a következő szemeszterig. Tudja, megbetegedtem Afrikában, önkívületben feküdtem, és kicsúsztam az időből. Ha az ember valamiben túl mélyre hatol, mindig ki van téve az ilyesminek, tudja, kis srác?
Nevetett rajta, hogy kis srácnak mondom.
- Maga iskolába jár?
- Ahelyett, hogy magunkba szállnánk - beszéltem tovább -, mindenféle púpot növelünk magunkon. Végül ez ellen is tehetnénk tán valamit. Nem? Míg arra a napra várunk.
- Milyen napra, Mr. Henderson? - kérdezte, és rám nevetett.
- Hallotta már azt a nótát? - kérdeztem. - Figyeljen csak ide, éneklem egy kicsit. - A repülő végében voltunk, oda mentem épp etetni Dáfut. Ott énekeltem neki: - Érkezte napját elvárni ki bátor (elvárni ki bátor)? Ha ő jövend, ki áll meg előtte (ki áll meg előtte)?
- Händel? - kérdezte. - A Rockford College-ban hallottam.
- Helyes - válaszoltam. - Maga értelmes kislány. Van egy fiam, Edward, annak elárasztja az agyát az atonális dzsessz . . . Én végigaludtam az ifjúságom - folytattam, miközben főtt hússal etettem az oroszlánt. - Úgy aludtam, olyan mélyen, mint a mi első osztályú utasunk odabent. - Megjegyzem, ehhez tudniuk kell, hogy nagy magasságban közlekedő személyszállító gépen utaztam, annak van egy luxusfülkéje, és észrevettem, hogy a légikisasszony ki-be jár oda pecsenyével és pezsgővel. Az utas sose jött ki. Mesélte a lány, hogy híres diplomata. - Azt hiszem, annak pont most sürgős aludnivalója van, roppant fontos aludnivalója - magyaráztam. - Mert az álmatlanság szörnyű megaláztatás az ő pozíciójában. Tudja, miért várom már olyan türelmetlenül, hogy meglássam a feleségemet, kisasszony? Izgat, hogy milyen lesz most, mikor az álom fölszakadt. És milyenek a gyerekek. Nagyon szeretem őket . . . azt hiszem.
- Hogyhogy azt hiszi?
- Mert hiszem. Majd meglátjuk. Tudja, mi nagyon fura család vagyunk, már ami azt illeti, hogy milyen társaságot választunk magunknak. Edward fiamnak volt egy csimpánza, cowboynak öltöztette. Aztán Kaliforniában ő meg én együtt majdnem befogadtunk egy kis fókát az életünkbe. Aztán a lányom hozott haza egy csecsemőt. Persze el kellett vennünk tőle. Remélem, ez az oroszlán majd pótolja nála a babát. Talán sikerül neki kedvet csinálnom hozzá.
- Van egy kicsi itt a repülőn - mondta a légikisasszony. Az nyilván odalenne az oroszlánkölyöktől. Olyan szomorú szegényke.
- Melyik az? - kérdeztem.
- A szülei amerikaiak. Levél lóg a nyakában, benne az élettörténete. Szegény gyerek egy szót se beszél angolul. Csak perzsa nyelven.
- Mondja tovább - biztattam.
- Az apja Perzsiában az olajosoknál dolgozott. A gyereket, persze, cselédek nevelték. Most árva, és Nevadába megy, Carson Citybe, a nagyszüleihez. Idlewildben kell átadnom valakinek.
- Szegény kis nyomorult - mondtam. - Mért nem hozza ide, megmutatjuk neki az oroszlánt.
Elhozta a gyereket. Egész fehér volt a kisfiú bőre, pántos rövidnadrágot, sötétzöld kis szvettert viselt. A haja fekete, mint az enyém. Rögtön a szívembe lopózott. Tudják, milyen az, mikor nagyot dobban az ember szíve. Mint a lehulló alma hideg őszi reggel.
- Gyere csak, kisfiú! - mondtam neki, és megfogtam a kezét. - Komisz dolog - fordultam a kisasszonyhoz - egyedül utaztatni ilyen kis kölyköt a fél világon keresztül. - Fölvettem Dáfut, az oroszlánkölyköt, és odaadtam neki. - Nem hiszem, hogy tudja, micsoda . . . biztos cicának nézi.
- De tetszik neki.
Az állat csakugyan feloldotta a fiú szomorúságát. Hagytuk, hadd játsszanak. És mikor visszamentünk a helyünkre, magamhoz vettem a kisfiút, képeket mutogattam neki a lapban. Megvacsoráztattam, és este az ölemben aludt el, meg kellett kérnem a lányt, hogy ő nézzen utána helyettem az oroszlánnak . . . mert nem mozdulhattam. Azt mondta, amaz is alszik.
Az egész repülőút alatt sok örömem volt a memóriámban. Igen. Fölelevenedtek bizonyos emlékek bennem, és nagyot lendítettek rajtam. Különben sincs egyértelműen kárára az embernek, ha hosszú az élete. Némi örömöt mindig lelhet a múltban is. Az első gondolatom ez volt: "Vegyünk krumplit. Az valójában az ebszőlőfélék családjába tartozik." A következő gondolat pedig: "Tulajdonképp nemcsak a disznók monopóliuma a röfögés."
Erről eszembe jutott, hogy Dick bátyám halála után elhagytam a családi otthont: tizenhat éves nagy fiú voltam már, bajuszos, elsőéves hallgató. Azért mentem el, mert nem bírtam nézni az öreg gyászát. Gyönyörű a házunk, valóságos műremek. Az alapja kő, majdnem egy méter vastag. A mennyezet öt és fél méter magas. Tizenkét földig érő ablak régimódi, csorba üvegén minden világosságot kap. Akkora a nyugalom azokban az öreg szobákban, hogy még én se tudtam tartósan megbolygatni. Csak egy a hiba: hogy az egész lebuj egy csöppet se modern. Más benne az élet, mint egyebütt, ezzel csapja be az embert. Éntőlem aztán, ha engem kérdeznek, nyugodtan lehetett volna Dické az egész. De az arcáról körös-körül fehér szakállzuhatagot árasztó öregúr azt éreztette velem, hogy családfánk végleg kiveszett Dickkel, odafönt az Adirondack-hegységben, mikor rálőtt szegény a töltőtollra. és kilyukasztotta a görög kávéfőzőjét. Dick is olyan fürtös fejű, széles vállú volt, mint mi, többiek. De ő vízbe fúlt, erre az apám rám nézett, és kétségbeesett.
A csalódott, gyengülő öregember dühből is meríthet még új erőt. Most már megértem. De tizenhat éves koromban persze nem értettem még, mikor összerúgtuk a patkót. Azon a nyáron kimustrált, lepra kocsikkal dolgoztam, ócskavasnak vagdaltam föl őket hegesztőpisztollyal. Én voltam vagy öt kilométeres körzetben minden roncs kocsi ura és parancsolója. Jót tett a munka azon az ócskavastelepen. Egész nyáron mást se csináltam, csak kocsikat bontottam szét. Csupa gépzsír meg rozsda lettem, a hegesztőpisztoly összeégetett, a szemem forrón káprázott, s én csak raktam föl, hegyekbe, a sok lökhárítót, tengelyt, különféle alkatrészt. Dick temetése napján is elmentem dolgozni. És este, mikor mosdottam a ház mögött a kerti gumicső alatt, kapkodtam a levegőt, mert zuhogott a hideg víz a fejemre, az öreg meg épp akkor jött ki a hátsó verandára, a futószőlő árnyékába. Oldalvást az elhanyagolt gyümölcsös terült el, azt később kivágattam. Rajtam csobogott a víz. Hideg volt, mint a nyavalya. Az öreg egyszerre dühösen ordítani kezdett rám. A cső vize a fejemen pezsgett, belül viszont égetett, sütött valami, vadabbul, mint az a hegesztőpisztoly, amelyikkel az országút széléről minden elhagyott vén kocsit eltakarítottam. Apám bánatában gorombított úgy le. Tudtam, hogy komoly dühbe gurult, mert mellőzte szavai szokott eleganciáját. Káromkodott, átkozott, azt hiszem, azért, mert nem vigasztaltam.
Ezért mentem el. Elcsavarogtam egészen a Niagara-vízesésig. Ott megálltam, és csak bámultam. A víz robaja elkábított. A víznek gyógyító hatása is van. Átmentem a "Ködfátyolok leányán", a régin, ami azóta már leégett, a "Szelek üregén" meg a többin is. Aztán fölmentem Ontarióba, és állást vállaltam egy mutatványosparkban. Ez járt most leginkább az eszemben, ott a repülőgépen, ölemben a perzsa-amerikai gyerek fejével, alattunk tudva az Atlanti-óceán fekete életét, míg hazafelé húzott bennünket a négy légcsavar.
Ontarióban volt, arra már nem emlékszem, hogy az állam melyik részében. Marhavásárt is tartottak azon a téren, és Hanson, az egész felügyelője, engem az istállókban altatott. Lábamon ide-oda ugrált éjjel a patkány, dézsmálta a zabot, aztán pitymallatkor kezdődött a lovak itatása abban a kékes félhomályban, ami északon a sötétség végét jelzi. Az erősen harmatos, kék szürkületben jöttek a négerek a lovakhoz.
Én Smolakkal dolgoztam együtt. Már szinte el is felejtem szegényt, Smolakot, a vén barna medvét, melynek ápolója (Smolak volt az is, arról kapta a nevét) meglógott a trupp többi tagjával együtt, s így maradt a mackó Hanson kezén. Idomítóra nem volt szüksége. Nagyon megvénült Smolak, időnként a gazdája porolta le. Ez az elhagyott, öreg jószág a korral egész megzöldült, még datolyamagszerű foga is. Hanson kiagyalta, hogy vegye hasznát a kopott bundásnak. Annak idején megtanították biciklizni, de abból kivénült már. Most egy tálból evett egy nyúllal, utána pedig, sapkával a fején és partedlival a nyakában, két lábon állva, cuclisüvegből ivott. De csinált még valamit: abba kapcsolódtam én is bele. Még egy hónapig tartott a szezon, ezalatt Smolak meg én minden áldott nap együtt hullámvasutaztunk nagy tömeg mulatságára. Azzal a szerencsétlen ronccsal naponta kétszer jártunk fönt a fenében. És míg kúsztunk fölfelé, merültünk egyet, merészen lecsaptunk, kanyarodtunk, aztán magasabbra emelkedtünk az óriáskeréknél is, hogy zuhanhassunk lefelé: mi összetartottunk ketten. A közös rémületben összeölelkeztünk, egymásnak szorítottuk a pofánkat, mikor szinte minden támaszték eltűnt alólunk, úgy vágtattunk neki a meredeknek. Belekapaszkodtam sokat szenvedett, kortól nyűtt. tragikusan elszíneződött bundájába, ő pedig nekem hörgött, nekem bömbölt. Néha összevizelte magát szegény. De nyilván tudta, hogy én a barátja vagyok, és nem roppantott össze. Vettem egy vaktölténnyel működő pisztolyt arra az esetre, ha netán megtámad, de sose volt szükség rá. Úgy emlékszem, azt mondtam Hansonnak:
- Egy a sorsunk kettőnknek. Smolakot is elhagyták, én magam is amolyan Izmael fajtája vagyok.
Ahogy az istállóban feküdtem, Dick halálán és apámon járt az eszem. De többnyire nem lovakkal, hanem Smolakkal háltam együtt, és nagyon összemelegedtünk. Szóval a disznók még a láthatáron se tűntek föl, mikor énrám már mélyen hatott egy medve. Ha tehát igaz, hogy a testiek tükrözik a lelkit, hogy a láthatók utalnak a láthatatlanra, és ha nem vagyunk, Smolak meg én, történetesen mind a ketten kiközösítettek, két humoros figura csak a tömeg szemében, de lélekben testvérek - én egy kicsit mackóbb lettem általa, ő pedig valahogy emberebb énáltalam -, akkor talán sose jutok el a disznókhoz, hogy azokkal csináljak tabula rasá-t. Ez kézenfekvő. Valami már akkor mélyen belém vésődött, s lelkembe íródott. Mindezekre, azt hiszem, Dáfu végül magától is rájött volna.
Még egyszer. Amivel gyarapodtam valaha, azt mindig a szeretetnek köszönhettem, nem egyébnek. És mikor (az erdei szilfa módjára mohos) Smolakkal együtt hullámvasutaztunk, és mikor ő odafönt nagyot bömbölt, mert kezdődött a végtelen zuhanás azokon a vékony, sárga tartókon, aztán újabb vágta föl, az örök kékségbe (abba az anyagba, mely ezt a merő színburkot, életadó gázoknak a finom tartályát megtölti!), odalent pedig a kanadai parasztok vörös képe vigyorgott, tömzsi ujjuk nagyokat pattintott, akkor mi ketten, a medve meg én, összekapaszkodtunk, valami összefogott bennünket, ami még a rémületnél is nagyobb, és csak úgy röpültünk az aranyosra pingált kocsiban. Szemem behunytam, fejem a kopott, nyűtt bundába fúrtam. Ő pedig a karjában tartott, úgy vigasztalt. És az a nagyszerű, hogy sose haragudott meg rám. Túl sokat élt már, és nagy, buksi fejében valahogy tisztázódott, hogy az élő számára semmi sem örök.
Lilynek egész éjjel mellettem kell majd ülnie, gondoltam magamban, míg mindezt elmesélem neki.
Ami az ölemben pihenő és pusztán perzsa szókinccsel Nevadába tartó gyereket illeti - ez még húzza dicsfelhő-csíkját maga után. Isten a tanúm, húztam én is a magamét, amíg csak szürke ködfoszlánnyá nem sikerült rongyolódnom teljesen. De mindig tudtam, hogy mit ér.
- Na, nézzék csak ezt az édes kettest! - kiáltott ránk a kisasszony, abban a hitben, hogy a gyerek is ébren van.
Két ködös, szürke szem nyílt rám, olyan tágra, hogy még a fehérje is látszott: mintha az életre csodálkozott volna rá. Friss fény csillogott benne. És ugyanakkor valami ősi erő is. Engem sose győz meg senki, hogy ez először történt meg velem életemben.
- Hamarosan leszállunk - mondta a fiatal nő.
- Hű, a fene egye meg! Ilyen hamar átkúsztunk New York fölé? Én meg azt mondtam a feleségemnek, hogy délután várjon.
- Á, ez még csak Új-Fundland, üzemanyagért szállunk le - mondta. - Hajnalodik. Látja?
- Jaj, már majd pípet kapok, hogy szívhassak egyet abból a hideg közegből, amelyiknek a hátán idáig repültünk - jegyeztem meg. - Tudja, annyi hónap után a forró égövön!
- Hát most lesz alkalma rá - állapította meg a lány.
- Adjon egy takarót a gyereknek. Őt is kiviszem a levegőre.
Épp ereszkedni, leszállni kezdtünk, mikor a nap oldalából, egész közel a tenger szintjéhez, valami vörösség döfött a felhőkbe. Egyetlen sugár csak, utána maradt a szürkület, jégpáncélos sziklákba ütközött a zölden kavargó víz, alacsonyabb régióba kerültünk, s a sík egyszerre fehéren és szárazon terült el a szürke ég alatt.
- Sétálok egyet. Velem jössz? - kérdeztem a gyereket. Perzsául felelt. - Oké - mondtam neki. Kitártam a takarót, ő fölállt az ülésre, és belelépett. Becsavartam, a karomra vettem. A légikisasszony épp ment be, a láthatatlan első osztályú utashoz, kávét vitt neki.
- Készek? Hol a kabátja? - szólt oda nekem.
- Az oroszlán az egyetlen poggyászom - feleltem. - De nincs baj. Falusi fiú vagyok én. Edzett.
Kiengedtek kettőnket, a kicsit meg engem, levittem a hídról a csaknem örökös tél fagyos földjére, akkorákat lélegeztem, hogy beleremegtem a boldogságba, a hideg mindenfelől megcsapott abban a vékony, olasz, széles csíkozású kordbársonyban, a szakállamnak pedig minden egyes szőrszála tüskévé változott, mert nyomban ráfagyott a leheletem. Csúszkálva szaladgáltam a jégen, még mindig ugyanabban a gumitalpú cipőben. A zokni belebüdösödött és összegyűrődött, mert sehol se szántam rá magam, hogy tisztát vegyek. Rászóltam a kicsire:
- Szívd be! Nagyon megsápasztotta a képed az árvaság. Ezt a levegőt szívd be, hadd piruljon ki tőle egy kicsit!
A mellemhez szorítottam. Nem félt, hogy el találok esni vele. Rám igazi orvosságként hatott ő is meg a levegő is, gyógyszer volt mind a kettő. Ráadásul az volt a boldog remény is, hogy Idlewildben viszontláthatom Lilyt. És az oroszlán? Az is az volt. Vágtáztam körbe-körbe a repülőgép csillogó, sok szegecsű teste körül, az üzemanyagos kocsikat is megkerültem. A nagy, gyönyörű légcsavar most nyugton állt, mind a négy. Talán azért éreztem úgy, hogy rajtam a sor, nekem kell mozognom, azért szaladtam olyan fürgén, lovacskázva, nagyokat dobbantva, bizsergő izgalommal a szürke, arktikus csöndnek azon a tiszta, fehér szőnyegén.